Olyan furcsán érzem magam. Talán ezt nevezik boldog tudatlanságnak. Nem tudom, hogy Zakuro szeret-e, de én szeretem őt. Nem tudom, hogy Hari szeret-e, de én szeretem őt. És mégis. Ez inkább kellemes, mintsem visszataszító, szorongó.
Furcsán kiegyensúlyozott vagyok. Február elseje óta. Nem tudom emlékeztek-e, azok, akik folyamatosan olvassák a blogom... még anno volt egy bejegyzésem a számmisztikáról. H február elseje valami újat hozott. Talán a március is fog. És igaz is lett. Február a röplabda hajtást hozta el, a március beköszönte meg a röplabdás sikereket. Nem ugyanaz a kettő.
Egyetlen, ami miatt aggódom, az a fogadóóra. Ami szerdán lesz. Mert ugye...nem tudják minden jegyem:S Ha ezt túlélem, lesz megint egy kis nyugtom, majd hajtás az irodalom vizsgára, és végül évvégi. Majd egy reményeim szerint felhőtlen nyár tele lovaglással és röplabdával. Má meg is van az alap. Jó ez így. Tökéletes...
Csak ezt a hetet éljem túl... jövő héten tavaszi szünet. Egyáltalán nem várom. Oké, 1 hétig mindennapos lovaglás, de nuku röplabda? Azt hiszem eljutottam arra a pontra, ahol már a röplabda vonz inkább.
A lovaglást talán csak a lovak miatt csinálom. Meg részben apám miatt. Meg azért télleg jól jön sokszor az a hihetetlen gyorsaság, ami máshonnan nem élvezhető ennyire...