Talán még nem késő...

A ló megállt. A férfi dühösen leugrott a kocsiról és a befogott lova elé sétált. Megállt előtte és hosszasan nézte a fejét horgasztó idős lovat majd lekevert neki egy pofont. Az idős kanca felkapta a fejét és megremegett. A férfi megragadta a kantárat a ló álla alatt és vele egy magasságba rántotta lova fejét, majd ordibálni kezdett.
- Te lusta vén gebe! Ha azt mondom gyorsabban, akkor az azt is jelenti! – azzal újabb ütéseket mért a ló orrára. A kanca hiába akarta elrántani a fejét a lesújtó kezek elől, a férfi erősen fogta a száját és nem engedte. A ló már az idejét sem tudta mióta kap folyton verést, talán azóta mióta az idősödő őszes hajú férfi magához vette, de érezte, hogy már nem sokáig kell elviselnie. Érezte hogy hamarosan egy jobb helyre fog kerülni… A férfi tovább ordibált és átkozta a lovat, egy-egy mondatát további ütésekkel tette érthetőbbé. Az idős kanca egyszer csak úgy érezte ELÉG! Minden erejét összeszedve, hátsó lábaira állt, majd az első lábaival és fejével lesújtott a férfira. Olyan gyorsan történt minden hogy a férfi már csak azt érezte, hogy a világ elsötétül…

Nem volt már ember… Káromkodni próbált, de csak halk fújtatás jött ki a torkán. Hogy a fenébe történhetett meg ez? A férfi sosem hitt semmilyen varázslatos vagy földöntúli dologban, most mégis egy ló testébe volt zárva. És pontosan azt is érezte, amit a ló.
Az első amit megérzett az a hideg kő volt amin feküdt és az orrába férkőző enyhe szalmaillat. Fázott és rázta a hideg, de tudta, hogy nem halt meg. Lassan kinyitotta a szemeit és sötétszürke köves falakat pillantott meg maga körül és az egyik sarokban egy kevéske szalmát, ami még arra sem lett volna elég hogy egy nagyobb kutya belefeküdjön. Minden tagja fájt, éhes volt és meglehetősen fáradt, legbelül pedig furcsa érzés gyötörte. Megtörtség.
Fény vakította el, majd két erős kéz rántotta meg a nyakára kötött kötelet.
- Gyerünk már! – noszogatta keményen a gazda, de csak nagy sokára tudott felállni, mert lábai imbolyogtak alatta. A fiatal, de erőskezű gazda lova elé lökött egy kis ennivalót és vizet, majd meg sem várva hogy elfogyassza kirángatta az istállóból.

Délelőttje legjavát fiatal lovasok alatt töltötte. Monoton, keserves munka volt ez fájó ízületei számára. A folytonos körbe-körbe járás, és ügetés olyan volt számára mintha egy mókuskerékbe szorult volna ahonnan nincs kiút. Mégis, belül valami melegséget érzett akárhányszor egyik másik kis lovasa nagy mosollyal az arcán leszállt róla vagy megpaskolta a nyakát. Örömet szerzett nekik, cserébe végre jut neki egy kis kedvesség. Ám a simogatások és paskolások közé be-be férkőztek gazdája elégedetlen mondatai és az ezekkel járó fájdalmas büntetések, melyek megmérgezték a pillanatokat. Éhes gyomrának a lovasok közötti kis szünetben való legelészés adott valamely enyhülést, de ez igazán nem volt sok.
Délután, mikor már úgy érezte összeroskad, ha még egy lovas felül rá, levették róla a nyerget és a többi lószerszámot. Az utolsó lovas, egy kedves fiatal lány lecsutakolta. Eszébe jutott, hogy mennyire bosszantotta, mikor a saját lovát csutakolta le egy lovas, ezzel hátráltatva őt a munkában. Ami tegnap még bosszúságot okozott neki, ma hálás volt érte.
Mikor a gazda délután megjelent az istállóban már tudta mi fog következni. Be fogják fogni a kocsiba, hogy bálázzon. Ő is pont ez tette minden egyes nap a saját lovával. Fáradt volt, és alig állt a lábán, de ez alatt a fél nap alatt megtanulta, hogy nem ajánlatos ellenkezni a gazdával, így hagyta, hogy az a kocsi elé vezesse, majd befogja. Fájdalmasan összerándult mikor a már kihorzsolt sebhelyekre ismét rákerültek a szíjak, hogy tovább mélyedhessenek minden egyes húzásnál. Lassan sikerült csak elindítani a kocsit, holott még nem is volt rajta semmi. A gazda ostorral próbálta ösztönözni, de nem sokat ért, hiszen nem tudott gyorsabban menni.
A tízedik forduló után már képtelen volt az ügetésre a megrakott kocsival, hiába ordibált vele a gazda hiába ütötte, csapott oda az ostorral, a lábai egyszerűen nem engedelmeskedtek. A világ mintha forogni kezdett volna vele, az végeláthatatlan kövesút, amin a patkói kopogtak szinte hullámzott a szemei előtt. Ereje kezdte elhagyni, lábai pedig feladni készültek a szolgálatot. Minden egyes lépésnél fájdalom hasított az ízületeibe. Megállt.
. A gazda dühösen leugrott a kocsiról és a befogott lova elé sétált. Megállt előtte és hosszasan nézte a fejét horgasztó lovat majd lekevert neki egy pofont. A férfi elméjébe pengeként hatolt az emlék. Tegnap ő is ugyanezt tette a lovával. A múlt megismétli önmagát. Vagy mégsem. A gazda ahelyett, hogy tovább pofozta volna, visszaült a kocsira és az ostorral kezdte verni. A lótestbe zárt férfi megindult. Ő megmutatja. Ő erős. Idős, de erős. A kocsi lassan megmozdult nehéz terhével és ő pedig elindult. Húzta, húzta, majd mikor a gazda ügetést parancsolt, ügetni kezdett, ahogy csak bírt. Az út ismét kezdett homályosodni előtte, a szíve vadul kalapált, patája hangja pedig kezdett halkulni számára. Szédülni kezdett, majd a lábai egyszer csak kibicsaklottak alóla és a világ elsötétült…

A férfi lihegve ült fel az ágyában, veríték csurgott le a homlokán. A nyitott ablakon beáramló friss esti levegő és a tücskök zenéje megnyugtató volt az előbbiek után. Tehát él. Nem halt meg. Fogalma sem volt róla mi történt vele. Nem érdekelte, valóság volt-e vagy csak álom. Csak egy valamit tudott.
Magára húzott egy köntöst és gondolkodás nélkül kiment a házból, egyenesen az istálló fele. Szélesre tárta az ajtót és felkapcsolta a villanyt. Idős lova hunyorogva dugta ki fejét a boxajtó résén. A férfi megkönnyebbült. Tehát a lova is él. Odament hozzá és felemelte a kezét, hogy az állat orrára tehesse, de az összerándult és pilláit összébb húzta; várta az ütést.
A férfi életében először megsimogatta a kanca orrát. A ló fáradtan ellazította az ütésre váró, összerándult tagjait. A férfi egy hosszú pillanatig lova szemébe nézett, melyből szinte ki lehetett olvasni az elmúlt évek szenvedéseit. Óvatosan felemelte lova fejét, majd rekedtes hangján azt mondta.
- Bocsáss meg! Tudom, előbb kellett volna rájönnöm de… talán még nem késő…